cs

a xanax palindrom szekvenciáján játszani jó

összenyomorodnak a lábujjaim,

eltolom az aggodó-noszogató kérdéseket,

mindenkinek igaza van, tudom,

szembemegyek most még a valóval,

hazudok magamnak én is vaskosat.

majd augusztustól kijelentem,

hogy szeptembertől leülök,

hogy októbertől igazán,

novembertől de tényleg,

decembertől más legyen.

kivéve a januárt.

pihegek, betűket olvasok szavakká,
mondatról nem álmodom.

van az időm:
pontosan minden napra huszonnégy órám.
arányokat számolok,
a várakozás és remény túlnyomó többsége aggasztó,
jobban meggondolva tarthatatlan.

a lehetőségbe szerelmes a kicsike.
tetszik is, nem is, adott, rágicsálom.

nem jól sokszor, tudom,
még olyan kis fiatalka,
felteszem a kezem,
megnőtt, megdagadt a baj,
kapkodok, tanácstalankodom.

bentről, mellőlem kerek egésznek tűnök,
de mégis darabos lehetek,
folyton feltesznek a polcra.
poró sodás, poros odás.

még nem építettem hóembert.

milyen kedves, suta kislány,
legalább egy nyalókát adjunk már neki

csöng a kaputelefon,
vérnyomásom a pokolban,
kibotorkálok gombot nyomni.

alszom, álomrolón átsurrannak az ismerős hangok és szagok,
fecsegnek, jól ismerik már egymást ők is, mind nagyvilágiak.
szűrt fény, nem figyel eléggé hangok, dohányfüst szerpentin.
alszom, fúrom bele magam a legalsó rétegeimbe,
jobb ott, ott estét álmodom magamnak, szépet, együtt.
alkoholt lehell a bőre, mélyen belélegzem,
úgy hamarabb megszokom.

egyre több a titkom.
gyűlnek, magam elől is dugdosom őket.

egyedül, rémesen egyedül vagyok.

nem tudtam, hogy két ember között lehet ekkora csend.

te csak kiabálsz, és nagyokat mondasz,
néha teljes erődből rugdosol.
igazából jéghideg csend van.
rémülök, borzadok.

élem a közöst, ami nincs.
élem a nincst, ami közös.

valaki!
 

lefoglal egy vadgesztenyefa.
betölt, pedig azt hittem több hely üres bent.

nem tudom.
figyelek.
van valamennyi szél kint.

mardos valami, de beazonosíthatatlan, magára hagyom,
garázdálkodjon, ahogy csak akar,
édesmindegy.
inkább tökmindegy.

rosszízű telefonok, reményteljes, kedves szia,
és lemondó akkormajdhívj.
a kettő között küzdöm a feltámadó ellen.
az őszinteség effelé nem működik,
a hazugság pláne nem,
de középútra találok lassan,
egyre magabiztosabban lépek.

várok.
hallgatok.
majd ha kérdeznek.
aztán majd kiabálnak.
mindegyi kszörnyűség kiabálni fog.
félni fogok, most is félek.

bizonytalan, ostoba, húszéves, görcsös lány,
lassan megírhatom a saját definícióm az enciklopédiádba.

nem fáj, ha azt kérded.
de tényleg nem.

miért jár mindig feketében?
az életemet gyászolom, boldogtalan vagyok,
nem hittem, hogy az érdeklődés mása felé főszerepbe fordul.

minden nap amnéziával kelek:
volt tegnap a tegnap, de ma már nincs.
ma más lesz.
aztán nem.
de majd holnap.
van még bőven.

egyszer én összeszámolom a tegnapokat.
össze bizony.
egy véges végtelen, híres leszek.

darabokra szaggatott folyamat,
a végén ott állok valami hihetetlen összegű számlával, lobogtatom
és ha valaki vagyok, röhögök magamon:
tudni kellett volna kiszállni.
egyetlen tegnap elég lett volna hozzá,
milyen makacs vagyok.

várok.
megvárom, míg elbúcsúzol.
te tőlem miattad.
a porszem nem lázad a szél ellen,
legfeljebb titokban végig jobb volt neki repülni.
aztán meg várja a sok barátja,
van pár szép tengerpart a földön.
bár már.


 

jáfi katya

mama szemére ébredek:
féltelek, simogat és suttog.
visszaküzdöm az összes kibuggyanni készülőt,
és nevetek, hogy ugyan,
és hogy ne vegye komolyan.

több folytatást is álmodtam az éjjel,
mint a görcsös lányok szokták.

egyedül vagyok.
így már voltam.
mégis hivatalosan valahogy könnyebb volt.

érzem, ahogy szétterül benned a gyanú,
újra tévedtél, nyílik az az élet, nem igazán zárul.

te az a fa vagy,
aki nem teljesíti az édes parancsot,
hogy termést hozzon,
megakad a virágzásnál.
megragadtad saját magad,
és ellentartasz:
minden marad.

minden marad.

nézek magam elé, hallgatok.
mindegy.
egyre megy.

mondani dolgokat, á, ostoba vagyok.
nem mondani, á, halvány vagyok.
gondolni, nem tudok.
nem gondolni, olyan nincs.
lassan elfogynak az ötleteim.

egyszerre reagál a vállam és a szám,
igaz kicsit megkésve,
megvonva, elhúzva.

szerintem lehet együtt másképp,
nem kevesebb lesz a két én,
sokkal több.
a kettő meg kettő az öt közhelye kihúzza magát.
vadhajtást is visszavágunk,
a gaz senkit nem érdekel,
hiába lázadó, lenézed.
azért ember, hogy együtt.
azért ember, hogy másképp.
drága jó intenció.

ha nem kell így, legyen, csak engedj.
nem akarok a konvexed eldugott kis oldala lenni.
pláne szöge nem.

ha beengednél belülre, felfújnám körré valahogy az egészet,
és teljes lenne a világ mámorostul vagy anélkül.

ma majdnem jó napom volt.
ma aláhúztam kétszer ceruzával,
hogy boldogság.
kár, hogy a radír engem igazolt.

telefonáltam másnak, és beszélgettünk.

a reményt, ha egyszer megtalálom,
én darabokra tépem,
a legaljasabb, a legsunyibb.

én mit csinálok tulajdonképpen,
röhögtem szájba saját magam.

mami megsimogatta a fejem
egyszer minusz másfél, aztán minusz négy órakor

nem hitte, hogy mindent meg lehet szokni,
hozott enni körtét
a DEvel együtt megettük a körtét

pedig a ceruzához csak olyan kicsi radírt adnak,
azt sejteti az ápisz, hogy oké a világ

és a világ tényleg oké,
látom be hamar,
ha nem küzdesz olyan célért,
ami mosolyogva üldögél egy padon,
ő már rég lejátszotta magában a jusztsét

ha a dugót csak nem lehet beledugni a konnektorba,
akkor azért az ötödik műszaki bolt után, a kurva anyátok

nem is tudom

az este szép

nézik mellettem a tévét,
körbevesz a házimozi jól szervezett hangminősége,
szépen lassan visszamerülök a hűvöshálás gondolkodásba

ma este azt tanultuk, gyerekek,
hogy ha szarságot csinálsz,
mard még a másikat

vigyázz,
ne te légy a másik, az olyan béna-
könnyen összezavarodik az ember,
de nem szabad,
te viselkedj gyatrán,
esetleg, tedd hozzá, hogy fáj neked, sőt

(de a sőt csak profiknak)