cs

pihegek, betűket olvasok szavakká,
mondatról nem álmodom.

van az időm:
pontosan minden napra huszonnégy órám.
arányokat számolok,
a várakozás és remény túlnyomó többsége aggasztó,
jobban meggondolva tarthatatlan.

a lehetőségbe szerelmes a kicsike.
tetszik is, nem is, adott, rágicsálom.

nem jól sokszor, tudom,
még olyan kis fiatalka,
felteszem a kezem,
megnőtt, megdagadt a baj,
kapkodok, tanácstalankodom.

bentről, mellőlem kerek egésznek tűnök,
de mégis darabos lehetek,
folyton feltesznek a polcra.
poró sodás, poros odás.

még nem építettem hóembert.

milyen kedves, suta kislány,
legalább egy nyalókát adjunk már neki

csöng a kaputelefon,
vérnyomásom a pokolban,
kibotorkálok gombot nyomni.

alszom, álomrolón átsurrannak az ismerős hangok és szagok,
fecsegnek, jól ismerik már egymást ők is, mind nagyvilágiak.
szűrt fény, nem figyel eléggé hangok, dohányfüst szerpentin.
alszom, fúrom bele magam a legalsó rétegeimbe,
jobb ott, ott estét álmodom magamnak, szépet, együtt.
alkoholt lehell a bőre, mélyen belélegzem,
úgy hamarabb megszokom.

egyre több a titkom.
gyűlnek, magam elől is dugdosom őket.

egyedül, rémesen egyedül vagyok.

nem tudtam, hogy két ember között lehet ekkora csend.

te csak kiabálsz, és nagyokat mondasz,
néha teljes erődből rugdosol.
igazából jéghideg csend van.
rémülök, borzadok.

élem a közöst, ami nincs.
élem a nincst, ami közös.

valaki!